Először talán az ember fülét kapta el a hangulat, a stadion és környezetének zaja, az ezerfelől szédelgő tömeg moraja, végül a szotyi- és műsorfüzet-árusok hízelgő hada. Aztán megjelentek a szemnek oly elbűvölő, a léleknek megnyugvást jelentő, ég felé meredő kandeláberek. Bent már a meccs esélyeit ecsetelő zabolátlan vita, a szotyolán csattogó állkapcsok lármája, és a melegítő játékosok pásztázása.
A komponálatlan menetrend ellenére mindenki tudta a dolgát.
Manapság minden megszervezett, mondhatni túlszervezett. Ha egy meccsen voltál, ott voltál az összesen. A szpíker jóvoltából kívülről fújhatod a klubshop (már ha van ilyen) nyitvatartását, vagy az insta-pontokat, és buzdít, hogy szurkolj(!), mintha nem tudnád… Az erőltetett zenebona pedig erőszakosan veszi el tőled a gólöröm, és a győzelem okozta mámor legelragadóbb pillanatait.
„Köszöntjük Vendégeinket!”, vagy mondhatnánk úgy is, vásárlóinkat.
(A képen stewardok igazítják el a szurkolókat a Stamford Bridge-en, ahol ekkor regisztrálták a máig fennálló legmagasabb nézőszámot: Chelsea – Arsenal, 82905 néző, 1935 októberében.)