Szeptember első hétvégéjén végre egy olyan helyszín felé vettem az irányt, amely már hónapok óta szerepelt a bakancslistámon. Mátramindszent gyönyörű erdei pályáját addig csak fotókon és videófelvételeken láthattam, ezúttal viszont személyesen is megcsodálhattam ezen a verőfényes kora délutánon.
Annak ellenére, hogy a Mátra északi lejtőjén hosszan elnyúló község nincs nagy távolságra Budapesttől, az idejutás mégsem olyan egyszerű tömegközlekedéssel, mint azt elsőre gondolná az utazó. A korai meccskezdés azonban segítségemre volt, ezért a reggel fél tízkor, a Stadionok pályaudvarról induló busszal szűk másfél óra alatt Bátonyterenyén voltam, pontosabban Nagybátonyban, ahol éppen sikerült elcsípni a csatlakozást. Ekkor kezdődött az utam igazán izgalmas része, hiszen olyan eldugott kis falvakon keresztül zötykölődtünk tovább, melyeket a térképeken is alig jelölnek. Pedig figyelemre méltó múltjuk miatt jóval többet érdemelnének ezek a Mátra vonulatának talpa alá bekúszó kis falvak: Dorogpuszta, Dorogháza, aztán Szuha hullámzó utcái után végül megérkeztünk a célállomáshoz.
Mátramindszenten a település rendezett központjában szálltam le, ami valóban a közösségi élet centruma lehet egy áltagos hétköznap, mivel a buszmegállótól néhány méterre fekszik a művelődési ház, egy élelmiszerbolt, a tájház és néhány vendégház. Embert viszont egyet sem találtam. Kicsit olyan érzés kerített hatalmába, mintha egy díszletváros papírfalai közé keveredtem volna. Egyedül a kocsmából szűrődött ki halk morajlás, a nyitott ajtaja sejtelmesen csábított a hűsnek tűnő árnyékos termébe, azonban ellenálltam a kísértésnek és a focipálya felé vettem az irányt. A napsütötte Hunyadi és a Petőfi utcákon bandukolva takaros házak ölelésében közeledtem a falu és az erdő határán elterülő pályához. Meglepődve tapasztaltam, hogy ismétlődő sípszó hangja lengte be a környéket, ugyanis a vidéki fociból egyre inkább kivesző utánpótlás, vagy más néven ifjúsági mérkőzés zajlott éppen a Tormásnak becézett pályán. A környezet azonnal magával ragadott, a többszintben ágaskodó fák hadserege naturális lelátóként fogta körbe a játékteret. Az előtérben szülők és gyerekek olykor kurjongatva buzdították támadásra a helyi fiúkat, akik lelkesedésben igen, eredményességben viszont nem tudták felvenni a harcot a győzedelmeskedő Karancslapujtő ellen. Mindenesetre hosszú idő után jó érzés volt újra átélni a falusi előmeccsek hangulatát.
A két összecsapás között a pálya vonalai ráncfelvarráson estek át, én pedig néhány fotó készítése mellett beszélgetésbe elegyedtem egy hatalmas, ütött-kopott dobot cipelő idős úrral. Varga Gábor, vagyis Görbics bácsi minden hazai mérkőzésen kint van és ütemes dobpergés kíséretében űzi, hajtja a hazai játékosokat. Elmondása szerint jó harminc éve ő maga is a csapat körül ténykedett gyúróként, de beszélt az 1990-es évekbeli emlékekről, a megyei I. osztályú szereplésekről és a hatalmas tömegről, ami egykor jellemezte a mátramindszenti összecsapásokat. Mikor meghallotta, hogy csupán a meccs kedvéért érkeztem ide a fővárosból, kikerekedett szemekkel folytatta saját történetét a hét esztendőig tartó nagytétényi munkás évekről, a Gellért-hegyi kirándulásokról és arról, hogy egyszer még az MTK stadionjában is járt valamikor a rendszerváltás előtt. A legjobban viszont az zavarta, hogy már nem a felezővonal környékén buzdíthatja a futballistákat.
„Régebben ott, a két kispad között ültem, de az edző elküldött, mert a dobolástól fájt a feje.”
A spori sípolt, én lassan elköszöntem a kicsit még mindig csodálkozva rám tekintő úrtól. A hazai labdarúgók szintén egy karancslapujtői együttessel néztek farkasszemet, méghozzá a település második számú felnőtt csapata ellen (az első számú egy osztállyal feljebb szerepel). A megyei II.-höz képest nagyszerű színvonalon folyt a küzdelem, veszélyes támadások, számos helyzet és jó néhány gól színesítette az eseményeket a nyüzsgő közönség legnagyobb örömére. Közben körbejártam a pálya minden szegletét, egyszerűen ámulatba ejtett a kora őszi jelmezbe öltöztetett miliő. A találkozó végül 9-0-s mindszenti sikert hozott, nekem pedig lassan indulnom kellett, mert várt rám egy hosszú hazaút.
A busz ablakából még egyszer megcsodáltam a 800 fős település házait, utcáit, környezetét és arra gondoltam, milyen nagyszerű lehet ebben a nyugodt közegben élni. Persze itt nem csak élni, de megélni is kell, ami ezen a vidéken halmozottan nehéz, ezért úgy döntöttem, hogy egyelőre nem kezdek bele az eladó helyi ingatlanok böngészésébe.
Visszafelé már nem sikerült elérni a csatlakozást Nagybátonyban, de nem csüggedtem, a következő járatig volt elég időm felidézni a kellemes délután felejthetetlen pillanatait.
Szöveg és fotók: Orosz Zsolt (FK), 2022.09.03.
További képek: a Facebook-oldalon