Az első igazi tavaszi napsugarak fényében zötyögünk a kis piros motorvonaton a Vác-Balassagyarmat vasútvonalon. Elragadó vidékeken kelünk át, mely a csodás Dunakanyartól egészen a változatos Ipoly középső területéig tart. Azonban egy-egy állomás felé zakatolva mintha időben is utaznánk, nem csak térben. Igaz ez a szerelvényre is, hiszen olyan érzése támad az embernek, hogy bármelyik pillanatban terhétől megszabadulva kiugrik alóla a sokat megélt kerék és egy boldogabb irányba veszi útját. Pedig nem járunk messze a fővárostól, viszont a frekventált fővonallal szemben errefelé szinte minden tartozék állapota a múltba mutat.
Berkenye község hivatalos honlapja a legfőbb közlekedési eszközként írja le itt a vasútat, de ha nem tévedek nagyot, akkor az elmúlt években (évtizedekben?) elmaradt fejlesztésekkel lehetne ez sokkal fontosabb és főleg gyorsabb is. Elsősorban a térségben élők számára lenne lényeges, ha a vonal nem az elzáródás fázisában küszködő emberi vénára emlékeztetne, hanem buzgón lüktetve kapcsolódna a véráramba.
A vonal településeinek sorát nézegetve elmondhatjuk, hogy már a focivilág sem a régi. Egykor virágzó, manapság inkább burjánzó gazzal felvert focipályák díszítik a tájat. A környék több községében azonban még működik a sportélet.
De vajon meddig? És kinek fog feltűnni, ha például Ipolyszögön, vagy Nagyorosziban is megszűnik a csapat?
A fővonalon suhanó emeletes jármű ablakaiból kinéző utazónak valószínűleg nem, de aki a mellékágra téved, az majd szembesülhet vele.
Már ha addig el nem vágják az 1909-ben üzembe helyezett hajlott korú sínpárat…
Fotók: Orosz Zsolt (FK), 2022.03.19.
További képek: Facebook