Egy különleges környezetben fekvő futballpálya miatt indultam Nógrád megye északkeleti csücskébe, azonban sokkal többet kaptam ettől az úttól, mint pusztán a csodás táj látványát. A vidéki Magyarország számos pozitívuma és egyben negatívuma köszönt rám ezen az emlékezetes vasárnapon.
Be kell vallanom, vegyes érzésekkel kezdtem el tervezgetni ceredi kirándulásomat. Keveset tudtam a településről, mindösszesen annyit, hogy a focipályája nem mindennapi helyen fekszik. Első dolgom volt tanulmányozni a község történetét, megismerni a legfontosabb tudnivalókat. Az önkormányzat által működtetett hivatalos honlap (www.cered.asp.lgov.hu) szerint egy 1072 lakosú palóc faluba készültem utazni, ami Salgótarjántól húsz kilométerre, a magyar-szlovák államhatáron található. A leírásban a természeti környezetet dicsérő mondatok mellett meglepően nyílt jellemzésre akadtam.
„A tömegközlekedés (autóbusz) – vasútvonal nincs – rossz, és drága, ezért a település hátrányos helyzetben van mind a foglalkoztatás, mind az egészségügy, mind a művelődéshez való hozzájutásban.”
„Az önkormányzati utak szilárd útburkolattal ellátottak, azonban kb. 80%-a rossz állapotú, kátyús.”
„A legközelebbi mentőállomás is szintén Salgótarjánban van. A beteghez való kiérkezésének ideje a terepviszonyok miatt viszonylag hosszú.”
„A közbiztonság a településen az elszegényedés következtében egyre romlik.”
Ezek után nem tudtam pontosan mire számíthatok. Az útikalauz alapján (kis túlzással) még az is megfordult a fejemben, hogy éhező haramiák hada fog lecibálni a buszról, amint átlépem a falu határát. Előre jelzem, természetesen nem így történt, ellenben beleláttam egy szerényen élő, ugyanakkor szorgos és példát mutató közösség életébe.
Ingergazdag érkezés
Mikor Salgótarjánban átszálltam a Ceredre induló buszra, hirtelen megcsapott a vidéki Magyarország rideg valósága. A jóval szegényesebb és korosabb járművön vegyes társaság fogadott. A teljes hátsó sort egy népes és már induláskor lármás cigány család foglalta el. Kicsit előrébb egy nyolcvan év körüli bácsi, akinek ruházata még az előző évszázadból maradhatott rajta. Elől pedig egy tájidegen utazó két hatalmas bőrönddel. A Medves-fennsík hullámain való bő félórás zötykölődés számos látnivalót tartogatott számunkra. Salgótarján magára hagyott ipari részein keresztül értük el az elvétve feltűnő, funkciójukat vesztett bányatelepeket. Művésztelep, Pintértelep, Zagyvaróna és Rónafalu hirtelen előbukkanó, majd annál gyorsabban kámforrá váló utcái után Rónabányán volt az első megálló, ahol elköszöntünk a málhás idegentől és az öregúrtól. Utóbbi pár perccel korábban finoman megkérdezte tőlem, jól gondolja-e, hogy szombat van, de egy kedves mosoly kíséretében kénytelen voltam felvilágosítani. Úgy tűnik, ezen a vidéken az idő sem úgy telik, mint máshol, főleg ebben a korban.
Kacskaringós szerpentinek után festővászonra illő háttér előtt megkezdtük az ereszkedést Cered felé, én pedig az első adandó alkalommal le is szálltam a buszról. Mondanom sem kell, kihallt utca fogadott, csak az erős széltől hajlott fák sohugása adott némi aláfestést a rendezett benyomását keltő faluképnek. A központban egy kocsma, melynek mélyéről poharak csörgése és néhány karcos kurjantás szűrődött ki. A környező települések távolságát jelző táblán mesébe illő községnevek sorakoztak: Szilaspogony, Zabar és Bárna után már-már magam előtt láttam a Százholdas Pagony megjelenését. A takaros házak gondozott udvarain néhol egy-egy lakó tüsténkedett az utolsó őszi munkálatok egyikét végezve. Érdeklődő pillantásukból érzékeltem, hogy azonnal kiszúrták kívülálló mivoltomat, de másodpercekkel később ügyet sem vetve rám serényen folytatták ténykedésüket. A néhány méteres, mozgás nélküli főteret magam mögött hagyva elsétáltam a falu utolsó utcájáig, ami egyben a két ország határvonala és az egyetlen közúti átkelő a környéken. Ennek ellenére végtelen csend és nyugalom uralkodott, valamint mérhetetlen béke, mintha egy másik szomszédos országban éppen nem egy végeláthatatlan háború zajlana…
Közeledtünk a mérkőzés kezdőrúgásához, ezért a focipálya felé vettem az irányt. A község déli magaslatán, a domboldalakba vájt katlanszerű játéktér látványa lenyűgözött. A pálya mind a négy oldala más ábrázatát mutatta a helységnek. A sűrű erdővel benőtt magasabb, hosszanti lejtő tetején az ágak és a bozótos takarásában két rozoga padot pillantottam meg, az egyik háttámláján négy apró fémtáblába vésett névvel.
Halványuló dicsfény
Akkor tudatosult bennem, hogy ez lehetett anno a “VIP-szektor”, ugyanis a helyi futballban jelentős szerepet betöltő személyek neveit örökíthették meg rajta. Van is mire emlékezni, hiszen a ceredi sportegyesületet 1947-ben alapították és azóta gyakorlatilag megszakítás nélkül rendes résztvevője a Nógrád megyei bajnokságok kiírásainak. Jelenleg ugyan a legalsóbb ligában vitézkednek, de még két szezonnal ezelőtt is a megyei I. osztályban próbáltak szerencsét, ahonnan csak anyagi problémák miatt kerültek visszasorolásra. A vendég Nógrádsipek elleni szórakoztató összecsapást a pálya minden szegletéből próbáltam megörökíteni. A kisebb túrának is beillő császkálás közben folyamatosan a gyengülő napsugarak által megvilágított miliőben gyönyörködtem, amibe csak az éles szél csípős lökései rondítottak bele. A meccs vége felé nekem már az órát is figyelnem kellett, ugyanis vészesen közeledett az utolsó járat indulása Salgótarján felé, így idő előtt szomorúan hagytam ott hazánk egyik legszokatlanabb futballpályáját.
Visszafelé már sokkal kurtábbnak tűnt az út, sebtében elszállt a röpke félóra, miközben a már ismert tájékon legeltettem a szemem. Járatot váltva volt bőven lehetőségem megemészteni az utazás tapasztalatait. Azon tűnődtem, vajon milyen jövő vár erre az egykor szebb napokat látott vidékre. Úgy gondolom küzdelmes, talán megterhelőbb, mint valaha, viszont az itt élő emberek megmutatták, hogy ha nagy erőfeszítések árán is, de készek megvívni csatájukat a baljós időkkel, például ott Cereden, az otthonukban.
Szöveg és fotók: Orosz Zsolt (FK), 2022.09.18.
További képek: a Facebook-oldalon
