Manapság nem túl gyakori, ha egy falusi futballcsapat története első szezonjára készül egy magasabb osztályban. Így volt ez az idei nyár egyik utolsó hétvégéjén a 600 fős Zubogyon, ahol megyei másodosztályú nyitómérkőzés megrendezésén tüsténkedett a község apraja-nagyja. Én sem hagyhattam ki e jeles alkalmat, útnak is indultam, persze busszal és szokásomhoz híven egy kis kitérő beiktatásával.
A Miskolcról induló sárga járatról a #KolorCity (Kazincbarcika) egyik erősen lepukkant állomása kényszerít átszállásra:
– „Jó napot! Felsőkelecsényre kérek egy egészet.”
– „Van olyan megálló is?”
Jegyváltás után aztán sorakoznak a régi bányászfalvak: Múcsony, Szuhakálló, Kurityán, mígnem megérkezünk a 350 lakosú falu egyetlen buszmegállójába. Itt ez a nap fénypontja – a következő járat érkezéséig. Hárman háromfelé indulunk a lényegében kétutcás községben. Ember híján elképesztő béke kísér a Szabadság úton, szépen karbantartott és elhagyatottan omladozó porták felváltva mutatják az irányt. A cél közelében cigányzene szűrődik át a mozdulatlan környéken. A másik oldalon alaszkai életérzést sugalló, faborítású élelmiszerüzlet – nyilván az egyetlen bolt – mellette elképesztő szegénységet tükröző, többek között zárható ajtót nélkülöző putri, persze lakják…
Közeledik a pálya, szinte érzem az illatát. Hol máshol lenne, a falu végén, a temetővel szemben, ahol egyértelműen nagyobb az élet, mint a 2008 óta elfelejtett füvesen. Pedig tárva-nyitva a kapu és még a fű sem ér térdig, csak sípcsontközépig. Az öltözőnek csúfolt bódé ajtaja hívogatva mutatja, egykor itt öltöztek az aranylábúak, de apró mérete miatt valószínűleg csak a hazaiak, meg talán a bírók, persze ha jól fújtak. Rövid felderítés, elmélkedés, milyen is lehetett itt az élet, a foci, aztán a kiszáradt kukoricatábla mentén jön egy három kilométernyi gondolatsor Zubogyig. Téma akad bőven: mérhetetlen csend, robosztus szalmabálahegyek, agyig hatoló tehénganészag és az elmaradhatatlan +40 fok betonon. A pólómból lassan fel tudnám tölteni a közeli patak medrét, de a pusztában félúton elhúz mellettem a vendégcsapatot szállító, profi klubok miliőjét idéző kisbusz, oldalán: Szikszó FC.
A szomszédfaluba érve egy csapásra változik meg a világ. Programokat hirdető tábla, sorban érkező autók, gyülekező tömeg. Rotyog már a káposzta, az is idetalál, aki nem akar. A szépen felfestett pálya árnyékos oldaláról szinte átnézni is tikkasztó a tűző napon álló, tornateremi öltözőből való kínpadokra. Lendületes játék, lelkes közönség. A vendégek egyik nagy elánnal játszó, idősebb játékosát szájon találja a labda, egyből jön az aggódó kérdés: „Megvannak a fogaid?” Kapásból érkezik a zrika a hazai tömegből:
„Otthon, pohárban!”
Hazai győzelem, történelmi siker, a feszült hévet sörrel csillapító baráti csevej, nekem pedig a sötétedést éppen megelőző utolsó előtti busz vezetője:
– „400-ban jó lesz?”
Az 550 Ft-os jegyár helyett persze mindkettőnknek jó üzlet, és még papírt is spórolunk.
Visszafelé félhomályban átvergődünk a trágyaszagon, hullámzunk a Gömörség sokat mesélő vidékén, amely olyan színes, hogy szinte érezni.
Visszatérek!
