Manapság már csak sóvárogva tekinthetünk vissza a régmúlt időkre, amikor szinte minden falunak volt futballcsapata, legyen az akár az Alföld közepén, vagy a Mátra tetején. A Bükk hegységben is pezsgő sportélet zajlott, amit napjainkban szinte kizárólag a bükkszentkereszti focicsapat jelképez. Viszont méltatlanul kevés szó esik a szomszéd községről, pedig Bükkszentlászló lakói mindig imádták a labdarúgást, aminek jeleit máig megmutatják.
Miskolcon, az Újgyőri főtér buszpályaudavarán várom a 68-as számú járatot. A vasárnap déli időponthoz képest több kisebb-nagyobb csoport gyülekezik a megállókban. Pereces, Lyukóbánya, Avas lakótelep, néhány kevésbé jó hírű városrész irányába indulnak a járművek. Úgy tűnik, egyedül utazok Bükkszentlászlóra, de az utolsó percben a semmiből ott terem egy idős hölgy, akit felszálláskor magam elé engedek. Mint később kiderül, jegyet nekem sem kellene váltanom, mivel a korábban vásárolt helyi vonaljegy erre is érvényes, hiszen a négyszáz fős településrész 1981 óta tartozik Miskolchoz közigazgatásilag. Maguk a lakók kérték ezt anno. A fejlődés érdeke ezt kívánta. Bár fura egy város részének tekinteni a falut, a paneldzsungeltől nyolc kilométer távolságra, szűkre szabott, kanyargós utakon átevickélve, a Bükk rengetegében.
Bükkszentlászló hosszan kígyózva nyúlik fel az erdősávig. Egyetlen útja, a Fő utca annyira keskeny, hogy először azt hittem, egyirányú a közlekedés. Szinte alig hallani egy neszt is a takaros házak közül, az út mellett csörgedező patak csapja a legnagyobb „zajt”. A mesébe illő miliő adottságai miatt nincsenek terjedelmes kertek, nagy terek, így a focipályát is egy magasabb térszínen, a hullámzó hegyoldal tetején alakították ki. Egy hirtelen emelkedő, kőtengerrel borított kaptatón indulok a temető irányába. Itt már nincsenek épületek, nincs egy lélek sem. Vagyis, ha jobban belegondolok, csak utóbbiak vannak. Nézem a telefonom térképét és húsz-harminc méterenként meg-megállva igyekszem átvergődni magam a szúrós bozótokkal nehezített, felázott erdei úton. Egy kis tisztásról még körbepásztázom a környező csúcsokat, teljesen magával ragad a látvány, legszívesebben tábort vernék és örökre itt maradnék. Azonban mögöttem sorakozik a fák egy újabb hadserege, alatta pedig egy teknő, melynek mélyén ott a focikapu. Fából, erősen korhadó félben, de büszkén tartva magát, immáron hat évtizede. A párját már elnyelte az erdő, nyoma sem maradt és lassan ez vár rá is.
A bükkszentlászlói futball története:
A település egyetlen nagyméretű futballpályáját 1964-ben kezdték el építeni. Bárány Ede a közeli kőbányából hozatott dózert, amivel egyengették a falutól egy kilométer távolságra fekvő tisztás talaját. Régebben egy békákkal teli, dagonyás kis tó volt ezen a területen, a helyiek ezért keresztelték el a pályát „Tovik”-nak. Kezdetben a falu népe használta nősök-nőtlenek, vagy alvég-felvég meccsek lebonyolítására, de az 1980-as évek elejétől kezdve itt került megrendezésre a Bükk-kupa, a hegy környéki községek évenkénti tornája. 1982-ben a hazaiak mellett részt vett az eseményen Bükkszentkereszt, Harsány, Kisgyőr és Bükkaranyos csapata is. Azonban hivatalos mérkőzést soha nem játszottak ezen a grundon. Bükkszentlászló és a hegy kellős közepén fekvő Répáshuta labdarúgói a szomszédos Bükkszentkereszt csapatában egyesültek és évekig alkottak egy egységes sportegyesületet a megyei bajnokságokban.
Az 1990-es években a népszerű Bükk-kupa átköltözött a faluból könnyebben megközelíthető „Zahragyiszkó” elnevezésű rétre, amit fából készült kézilabdakapukkal szereltek fel. A falubajnokságot is ott rendezték meg, melynek csúcsidőszakában nyolc felnőtt- és négy ificsapat versengett hétről-hétre. Ilyenkor több mint százan sportoltak és legalább ugyanennyien szurkoltak. Az ezredfordulón Szabó László elnök vezetésével nagyrészt helyi lakosokból megalakult a község sportegyesülete, az FC Bükkszent. Az edzői feladatokat Venczel Tibor látta el. A megyei harmadosztály Miskolc körzetében indult a csapat, a hazai pályájuk a megyeszékhelyen, a mai Mexikóvölgy utca mentén található egykori Befag-pálya volt. A „lászlósi” lakosok a 68-as számú busszal jártak a hazai meccsekre. Pár év elteltével azonban a DVTK műfüves edzőpályáján találtak új otthonra. Több szezonban is egy ligában játszottak a szomszédos Bükkszentkereszttel, olykor meg is előzték a nagy riválist.
Az egyesület történetének csúcspontja kétségtelenül 2010-ben jött el, amikor is kivívta a jogot a megyei II. osztályban való szereplésre. Azonban csak egyetlen szezont játszottak magasabb szinten. Kispályán már az 1990-es évek eleje óta létezett egy helyi csapat, Eldorádó néven kifejezetten eredményesen versenyeztek a miskolci kispályás bajnokságban. 2000-től kezdve párhuzamosan működött a két gárda, de 2011-ben hirtelen megszűnt minden futballal kapcsolatos tevékenység a településen és csak az évente megrendezett falunapok alkalmával álltak össze a régi játékosok.
Búcsú az erdei grundtól:
Még egyszer körbenézek. Elképzelem, milyen lehetett itt focizni, távol a világ zajától. Ott, ahol az ember idegen test a természet lágy ölén. A vadon jó ideje ki is vetette magából a hívatlan jövevényt és visszafoglalta kéretlenül kialakított játszóterét. A focikapu marad, nem lóg ki a környezetéből. Ugyan kicsit máshogy néz ki, mint a többi fa, de vélhetően nem irigykednek társai az ágaitól megfosztott, összetákolt szerkezetre. Vagy mégis? Hiszen melyik fa ne akarna kapufa lenni!?
De nincs már idő ezen merengeni, hamarosan indul vissza a buszom, így a temető felé veszem az irányt és a katolikus templom előtti megállóba igyekszem. A járat komótosan érkezik egyetlen utasával és a falu végén megfordulva engem is felvesz. Miskolc központjához közeledve útba esik a régi Befag-pálya, ami mára csak egy jelentéktelen gazos placc lett, focikapuk nélkül.
Azt ott kell keresni fenn, a hegytetőn.
Szöveg és fotók: Orosz Zsolt (FK), 2023.02.19.
Köszönöm az információkat Szívós Bélának, a bükkszentlászlói sportegyesület korábbi játékosának, a kispályás csapat vezetőjének!