Bár a megyében születtem és töltöttem eddig életem jelentősebb részét, mégis most először utaztam Ózdra, hogy meglátogassam a térség egyik utolsó megmaradt futballcsapatát. Túrám során segítségemre volt a hangonyi foci lelke, akinek információdús ismertetői és támogatása nélkül jóval csonkább képet kaptam volna e mostohának tartott, ám annál gazdagabb vidék történetéről, az emberek mindennapjairól, a labdarúgás jövőbeli kilátásairól.
Hangony régóta szerepelt már a bakancslistámon, de a tömegközlekedéssel való nehézkes elérhetősége miatt hónapokig vacilláltam, hogy hogyan tudnám összehozni a kirándulást. A kezdő lökést végül Horváth László, a 2020 óta létező Hangony-Fenyvesalja TC alapító-klub tulajdonosa, játékosa, edzője, egy szóval mindenese adta, akinek invitálására egy verőfényes októberi vasárnapon érkeztem Borsod-Abaúj-Zemplén megye nyugati csücskébe. Az Ózdig tartó két és fél órás buszút szinte szempillantás alatt elröppent. Főleg a második fele volt számomra különösen érdekes, hiszen eddig nem jártam az ország ezen eldugott részén. A Mátra északi lábának tövében haladva szinte észrevétlenül értük el a Bükk első lankáit, miközben számos festői fekvésű településen suhantunk át. Útba esett Borsodnádasd, ahonnan néhány hete szembesültünk a nagy múltú helyi sportegyesület felnőtt csapata megszűnésének szomorú hírével. Mondanom sem kell, nem a BLASE volt az első áldozat, errefelé lépten-nyomon találkozhatunk a labdarúgás eltűnésének mementóival. A két faluval arrébb fekvő Arlón például már csak egy rozsdás vaskapu árválkodott egy frissen felhúzott élelmiszerüzlet és a lakóépületek közti félbevágott területen. Nem sokkal a déli harangszó után értem az ózdi autóbusz-állomás kietlen peronjára, Laci már ott várt és a gyors bemutatkozást követően azonnal belevágott a helyismereti mondandójába.
„Ez a város csak halvány árnyéka korábbi önmagának”
„Ahol most állunk, az az „Indító”. Itt kezdték a napot a munkások, mikor még működött a vasgyár, a gyármonstrum. Az állomás mögötti hatalmas terület mind az üzem része volt, a rendszerváltás előtt még tízezres foglalkoztató mára a töredékére zsugorodott, bezártak az egységek. Egykor az országos átlag feletti volt Ózdon az életszínvonal, manapság pedig itt az egyik legnagyobb a munkanélküliség, a nélkülözés. A városhoz tartozó településrészekben több helyen szegregátumok alakultak ki, lezajlott a gettósodás folyamata. Ennek az egyik ismert példája Bánszállás, ami lényegében megsemmisült.”
Percekkel később már a bolyki városrészen haladtunk át (Ózd összesen tíz egységből áll), Laci a szép emlékű gyermekévekről mesélt, ami ideköti őt és családját. Futólag megtekintettük kívülről a bolyki templomot, a helyi általános iskolát és konstatáltuk, hogy a város mára teljes egészében bekebelezte az egykor önálló Bolyok községet. Innen származik Bolyky Tamás, az egri hős, akinek az eredeti Egri vár védelmekor használt kardját őrzi a máig aktív Bolyokvasvár Polgári Kör Egyesület. Kevéssel arrébb szóba került Majka is, aki a főút másik oldalán nőtt fel az egyik panelházban.
Szentsimont elhagyva, ami egyben a település-konglomerátum legnyugatibb pontja, már csak néhány rövid kanyar választott el aktuális utam célállomásától, az 1600 fős Hangonytól, de még mielőtt átléptük volna a falutáblát, szakavatott idegenvezetőm lelassított az autójával és a házakat ölelő, lágyan hullámzó hegyekre mutatott.
„Ha jártál már a Szent István-bazilikában és megnézted karácsonykor Holló Barnabás művét, a Betlehemet, akkor nagyjából ez a táj köszön vissza, amit itt élőben láthatunk.”
És valóban, a hegyek ölelésében fekvő völgy szinte meseszerűen idézi meg a híres alkotást, ráadásul a művész 1865-ben Alsó-Hangonyban született, így kézenfekvő lehet, honnan merítette az alapötletet. A mai Hangony község 1939-ben jött létre Alsó- és Felső-Hangony egyesülésével és már az 1950-es évektől kezdve volt futballcsapata. Ennek ellenére az együttest csupán két évvel ezelőtt keresztelték el Hangony-Fenyvesalja TC-re, az elnevezésben utalva a sűrű fenyőerdőre, ami a játéktér mellett húzódva harapnivalóan friss levegőt biztosít az itt élő embereknek.
Mielőtt alaposabban belemerültünk volna a helyi labdarúgás történetébe, Laci meghívott otthonába, ahol édesanyja már szeretettel várt minket finom vasárnapi ebéddel, ahogy azt faluhelyen szokás. Őszintén szólva nem számítottam ilyen kedves fogadtatásra, főleg úgy, hogy most találkoztunk először. Közben persze nem állt le a sztorik mesélésével és hát én sem voltam rest kérdezni a hangonyi foci múltjából, jelenéből. Többek között az is szóba került, hogy közel harminc évvel ezelőtt miért volt a településnek két felnőtt focicsapata, melyből az egyik még csak nem is helyben játszott, vagy hogy az utóbbi időkben hogyan tudja megszervezni a hétvégi meccskeretet és büszkén vallott arról is, hogy a negatív vonulatok ellenére ő mégis pozitív irányba próbálja terelni a fociéletet. Délután kettőre hirdetett gyülekezőt a játékostársaknak a közös chat-felületen, így a szerelések bepakolása után a sportpálya felé vettük az irányt.
De csak egy rövid kis kitérő után, ugyanis a Hangonyi-tavat mindenképpen meg akarta mutatni nekem. Hiba is lett volna kihagyni, hiszen káprázatos természeti környezet tárult elénk a csendes víztükör előtt állva. A szomszédságában magasodó dús erdőséget és a gazdag élővilágot a horvátországi Kopácsi-réthez hasonlította és az érintetlen környezet ezt szemmel láthatóan igazolta. Elmondása szerint nem sok kellett ahhoz, hogy mindez a csoda ma Szlovákiához tartozzon, mivel eredetileg a falu alatt is meghúzhatták volna a trianoni határvonalat, a valamikor Gömör-Kishont Vármegye déli határán, ami a Hangony-patak volt. Azonban a döntéshozók szerencsére két-három kilométerrel északabbra, a hegybércekre rajzolták meg a vörös mezsgyét…
Mérkőzés előtti egy perces gyászszünet Hangony egykori játékosa, Varga Péter emlékének adózva
„Minek ez a foci?”
Nem sok időm maradt a mérkőzés kezdetéig, így a felújított öltözőépület bejárását követően sietve készítettem néhány hangulatfelvételt a pályáról, aztán rövidesen elkezdtek szállingózni a játékosok.
- Szia!
- Jó napot!
- Hogy-hogy ilyen korán?
- Itt lakok a faluban, lassan kisétáltam.
- Milyen poszton fogsz játszani?
- Az elején kapus leszek, a második félidőben meg majd kijövök mezőnybe.
- Sok sikert!
- Köszönöm!
A huszonkét esztendős Gáspár Ferenccel folytatott rövidke beszélgetésből érthetően azt gondoltam, hogy hazai színekben fog pályára lépni, ám a játékvezető által vezényelt felsorakozást követően meglepődve láttam, hogy a vendég borsodszentgyörgyiek kapuját foglalta el. Ráadásul a huszonhatodik percben pont ő lőtte a látogatók harmadik gólját büntetőből, ami után nem kerülhette el a hangonyi szurkolók szurkálódó beszólásait. A félidőben már ötnél jártak, pedig az első tíz perc jóval szorosabb összecsapást ígért, mint ami lett belőle. Az egyik kisfiú kicsit letörve meg is jegyezte:
„Minek ez a foci, hát ezért jöttem ki?”
Nem csak hogy szükséges, hanem egyenesen létfontosságú a csapat életben tartása, hiszen ahogy korábban megjegyeztem, Hangony az utolsó végvárak egyike (a szomszédos Borsodszentgyörggyel együtt). Ózd környékén már mindenhol megszűnt a futball, még maga a város sem rendelkezik egyetlen egyesülettel sem, így aki focimeccset akar látni, annak a Fenyvesalja otthona az utolsó mentsvár. Bár nem egyszerű hétről-hétre összeszedni a hadra fogható játékosokat, de az országban tapasztalt negatív tendencia ellenére itt egy összetartó közösségnek, valamint egy lelkes vezetőnek köszönhető, hogy nem halt még ki a futballpálya környéke.
A mérkőzés vége felé 0-10-es állásnál valaki megkérdezte a mellette ülőt:
- Mennyi van már, nyolc?
- Áá, már tíz!
- Akkor ez eldőlt.
- Dehogy dőlt!
Egyetértek. Addig nem dől el, míg Hangony játszik, amíg a klub játékosai – akárhányan is – a település színeit képviselve pályára lépnek.
A nap rozsdabarna fényt vetítve a leharcolt grundra óvatosan elbújt a zöldellő hegyek mögött, a nézők komótosan hazaballagtak, én pedig örökre emlékeim egyik előkelő lapjára szúrtam e megkapó nap felejthetetlen élményeit.
Szöveg és fotók: Orosz Zsolt (FK), 2022.10.09.
További képek: a Facebook-oldalon
